Már a homokozóban is folyton sütöttem, főztem.

Volt egy piros fa korong, amit sárral bekentem és tortának díszítgettem, a másik kedvencem pedig a fűnyíró alján összegyűlt zöld massza volt, amit mindig elkunyeráltam és „főztem” belőle.

Csodálattal néztem amikor anyukám a házitésztát gyúrta és elképesztő sebességgel aprította gyufatésztának, vagy akárminek. A pécsi egyetemi koleszban már magamnak és éhező sorstársaimnak is főztem, bár a kilencvenes évek elején a zacskós, porból és konzerv „löncshúsból” készülő, bolognai szósz is különlegességnek számított. (Pár éve kíváncsiságból vettem egyet, nem bírtam megenni…)

Az évek alatt, ahogy bővült a család, egyre többféle fogás került az asztalra, a házikoszt és az együtt, jóízűen elfogyasztott vasárnapi ebéd fontossága sosem volt kérdés! 5 emberre főzni szép feladat és sok macerával is jár, de az elégedett arcok mindig kárpótolnak (vagy ha elmosogat valaki helyettem).

Az oldalon azokat a jól bevált, kipróbált recepteket fogom összegyűjteni, amelyeket nap mint nap készítek, egyfajta virtuális szakácskönyvként az elrongyolódott papírfecnik helyett. (Ahol emlékszem, hogy honnan származik az eredeti recept, fel fogom tüntetni!) Így legalább, ha majd a gyerekeim is – remélem – főzni kezdenek, legyen hol keresni az itthoni ízeket.

Aztán majd ők is és az idetévedt, receptet vadászó olvasók is kiabálhatják ebédidőben, hogy GYERTEK ENNI!

Szögi Melinda